1946-ban járunk, a második világháborúnak vége. A Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért hozták létre a háború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a borzalmas időszakot. A cselekmény egyszerre humoros, szívmelengető, és megrázó. A szereplők elbeszéléséiből kirajzolódik előttünk a háború kegyetlensége. A sebek még frissek, de már gyógyulóban.
A Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot olvasva történelmi leckét kapunk Jane Austen-i hangulatban. Ebben az egyedülálló műben a karakterek sokszínűek, az egyes levelek stílusából megjelenik előttünk írójának alakja. A regényt olvasva mi is izgatottan várjuk a következő postát, az újabb fejleményeket, információmorzsákat. Olyan érzés fog el, hogy szívesen csatlakoznánk ehhez az irodalmi csoporthoz, sőt a főszereplőnőhöz, Juliethez hasonlóan le is költöznénk erre a bájos szigetre, ahol a tenger sós illata, a levendulákkal tarkított mezők és a helyiek kedvessége fogad.
Ez a történet magában hordozza írónőjének meggyőződését, miszerint "a művészet szeretete-legyen szó bár irodalomról, festészetről, szobrászatról vagy zenéről-segít az embereknek felülemelkedni az emberek állította korlátokon".
Ezzel az állítással csak egyetérteni tudunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése