Imádom a régiség vásárokat, mert ott aztán tényleg mindent lehet találni. Főleg, ha könyvekről van szó. Sokszor fájó szívvel kell ott hagynom egy-egy számomra értékes darabot, de ez van, nem lehet mindent egyszerre megvenni, azt még a pénztárca sem bírja. Bizony-bizony, alkudozni tudni kell, mert a végén csúnyán átvághatnak minket.
Nos, ezt a könyvet is egy ilyen helyen vásároltam, és mondhatni első látásra beleszerettem. Na jó, nem azért mert olyan fantasztikus borítója van, hanem a címe egyből megfogott. Furcsa, misztikus, rejtélyes, titokzatos jelzők jutottak eszembe. Beleborzongtam és a szemem is megcsillant. Gondolom ez a különös érzés kiülhetett az arcomra is, mert életem párja rám nézve, csak annyit mondott: " Úristen! Már rosszul kezdődik....."
Szemrebbenés nélkül megvettem, természetesen lealkudva, mert az ára.....khm...nos, az horribilis.
A vásárlástól teljesen izgalomba jöttem, alig vártam, hogy végre otthon legyünk. Így hazaérve elkészítettem a kedvenc teámat (mert nélküle nem igazi az olvasás), és "becsomagoltam" magam a takarómba.
A könyv Charles Baudelaire "Temetés" című versével kezdődik, majd így folytatja...
" 1891. március 25; csütörtök
Ez a történet a csontok városában kezdődik. A holtak ösvényein. A párizsi montmartre-i temető csöndes bulvárjain, sétányain és zsákutcában, ahol éjjelente azok a szerencsétlenek bolyonganak, visszajáró kísértetként a sírkövek és kőangyalok között, akik még ki sem hűlhettek a sírjukban, és máris elfelejtették őket."
A cselekmény két szálon fut:
1891. Párizsában járunk, ahol a tizenhét éves Léonie Vernier és bátyja Anatole él. Mindketten Cade-i birtokra utaznak, ahol megismerkednek nagynénjükkel, illetve a titokzatos házzal, és környékével. Léonie talál egy elfeledett vizigót kriptát és egy különös pakli kártyát. Nyomozásba kezd, hogy megfejtse a titkukat, és azokat a legendákat, amik a környékről származnak.
2007. október: Meredith Martin életrajzíró Claude Debussy, a híres francia zeneszerző életét kutatja. Ellátogat a Cade-i birtokra is, ahol megismeri múltját, örökségét.
Természetesen a két szál a végén találkozik. Egy picit több a múlt, mint a jelen, de nem rossz.
A történet fantasztikus, cseppet sem csalódtam. Amilyen buzgó izgalommal elkezdtem, a befejezés is ugyanilyen hangulatban telt. Legjobb jelző rá: a feszültség. És ez az érzés mindvégig ott van egy nagy adag rejtéllyel, titokzatossággal, drámával kombinálva. Megunhatatlan, nem lehet letenni.
Személy szerint az 1891-es szereplőket jobban megkedveltem, különösen Léonie-t. Fantasztikusan kitalált karakter, de a bátyja sem utolsó. És azok a poénok egymás között, meg a veszekedések....nagyon valósághűre sikerült.
Ennyi dicshimnusz után, talán egyetlen kritikát fogalmaznék meg: egy-egy magyarázat nem mindig volt érthető, így többször át kellett futnom. Szerintem ez lehetett volna részletesebb is. A másik problémám a könyv vége volt. Én másként fejeztem volna be.
Végül, de nem utolsó sorban
idézek pár sort a könyvből.
"– A húgom nagy könyvmoly, tényleg! – vigyorgott Anatole. – Mindig valami
könyvbe van beletemetkezve. Bár leginkább az olyan, hogy is mondjam
csak, szenzációs, túl izgalmas olvasmányokat szereti. A
kísértetregényeket, középkori horrortörténeteket, effélét. Egyáltalán
nem az én ízlésem." (Mintha magamról olvastam volna :) )
"Megint fölnézett az ablakokra. Odakint már sötétedett. Léonie most megint érezte magán a szobrok éber tekintetét. És mintha megváltozott volna a kripta egész belső atmoszférája és hangulata. Egy kis légáramlat csapta meg, épp csak egy kis légmozgás. A fejében pedig megszólalt egy zene, amely nem kívülről jött. Hallotta is, meg nem is. aztán láthatatlan valakiknek a jelenléte, mögötte és körülötte...Elsuhannak mellette, egyre közelebb hozzá, de anélkül, hogy megérintenék...Az a szüntelen mozgás, és hozzá a suttogások, sikolyok és sírások csöndes kakofóniája."
"Nincs olyan, az emberi elme által kigondolható szisztéma, amely ne létezne már a természetben - mondta. - Amit csinálunk, látunk, írunk vagy lekottázunk, az mind a világegyetem mély varratainak tükre. A zene a hangokkal láthatóvá tett láthatatlan világ."
Összegzésként csak annyit, hogy akit az efféle témájú regények érdekelnek, ebben sem fog csalódni. Jól összerakta Kate Mosse. Apropó, a könyv végén rákerestem a neten erre az írónőre, és kiderült, hogy
A kripta egy trilógia második kötete. Az első kötetet
Labirintus néven adták ki.
Érdekes, az olvasás során nem éreztem azt, hogy ez egy folytatásos regény lenne... Mindenesetre, ha az első kötet is ugyanilyen izgalmas, mint a Kripta, akkor nálam tuti befutó lesz.